1034 Budapest, Nagyszombat utca 19. | Telefon/fax: (+36 1) 388-7120
Főoldal » Címlap » Ballagunk? Ballagunk.

Ballagunk? Ballagunk.

Ballagunk? Ballagunk.

Tizenkettedikes diákjaink életében a május-június igen fontos fordulópont. Kétségtelen, ez az időszak nagy mérföldkő az életükben. Hála, öröm és némi szomorúság vegyül ezekben a hetekben az érettségizőkben. Őszintén és nyíltan számolt be egyik diákunk az érzéseiről és gondolatairól az érettségivel és az elmúlással kapcsolatban. Boldvai Emese elgondolkodtató és érzelemdús írása.

Ma volt az utolsó előtti nap. Megvolt az utolsó magyar-, az utolsó matekóra. Utolsó előtti tanácsok, hogy vigyetek három tollat, és legyetek ott fél nyolcra, és ne felejtsétek el magatokkal vinni a függvénytáblát, és nehogy otthon maradjon az atlasz, és mindenhová írjatok valamit, és nehogy nekem egy rublika is üresen maradjon, és legyen nálatok elég toll, és tényleg csak az a lényeg, hogy eleget aludjatok előtte, mert minden megvan a fejetekben, ami kell, szóval tollon kívül nem kell semmi más… csak persze a függvénytábla, és az atlasz, és az elegendő mennyiségű toll…

Pár napja azzal köszöntött a mentorom, hogy „Na, megértél?” Hát, ki tudja, mit jelent egyáltalán az, hogy „megérni”? És mire? Az Érettségire?

„Ez életem legutolsó matekdolgozata. És azt hiszem, nem szeretném, hogy ez a pillanat eljöjjön.” –írtam annak a bizonyos papírnak az oldalára, a nevem alá. Lehet rám mondani bármit, de szinte mindig szerettem matematika dolgozatot írni. A gondolkodás, az aktív koncentráció kikapcsolt, már-már feltöltött a sok-sok végtelenbe nyúló óravégvárás között. De emellett persze, hogy vártam az iskola végét. Leginkább azt, hogy az írásbeli érettségik után letegyem végre a tollat, és nyugodt szívvel hozzam be a sok, tanulás címén lemondott találkozót. Szerettem volna túllenni az egész érettségi őrületen, természetesen anélkül, hogy az megtörtént volna. És mégis, mindezek ellenére, azt a bizonyos utolsó matematika dolgozatot egy kicsit megkönnyeztem.

 Lezárult egy 12 éven át tartó, hosszú, de elképesztően tartalmas szakasza az életemnek.

Azon a bizonyos utolsó napon, hazafelé a villamoson szólt a fülemben a zene, és mint amikor az ember szomorú vagy szerelmes, és minden dalban a saját bánatát hallja, aznap nekem is minden egyes szám az elmúlásról szólt. Néztem ki az ablakon, és mintha a Spotify magától betette volna nekem az elmúlás című lejátszási listát.

„akármerre mész, felejtőt találsz, eltűnsz innen, akármerre jársz…” – a Hiperkarmának igaza van. Mert hiába mondta a magyartanárnom, hogy azt a bizonyos március 15-i megemlékezést sosem felejti el, hogy az, akkor ott, nélkülünk nem jöhetett volna létre, és hogy mindig, amikor meghallja azt a bizonyos számot, mi jutunk eszébe, mennyire köszöni, és egyébként pedig pont szüksége is volt egy pendrive-ra, jól időzítette az ajándékot az osztály… Hát köszönöm, köszönöm, és végül 5 perccel már a matekórába lógva ment ki még utoljára ebből a tanteremből, aközül a 13 ember közül, akik az utolsó napokban még képviselték az osztályt. Valahol remélem persze, hogy tényleg nem felejti el. De van bármi jelentősége egyébként? Jövőre már nem mi ülünk itt, egy másik diákgeneráció jelene jön, ami már nem a miénk lesz, egyedül talán a jól sikerült tablónk alatt állnak meg néha a friss hetedikesek, és nézik meg, hogy tényleg mi vagyunk beleszerkesztve a filmplakátok főszereplőinek a helyére? Jéé, mekkora ötlet! És gyorsan tovább is mennek.

Volt egy nagyon érdekes élményem alig pár nappal a ballagásunk előtt. Fenn voltam az első emeleten, ahol nem ismerek senkit, mert a mi osztálytermünk nem ott van, és mivel csak az utolsó két évre jöttem ebbe az iskolába, nem nagyon éltem aktív szakköréletet, ahol alkalmam lett volna barátokra szert tenni.  Az ablakon besütött a nap, megvilágította a régi követ a folyosón, a port a levegőben, olyan volt, mint a filmekben a visszaemlékezős jelenetek. És mert azon a folyosón teljesen idegennek számítottam, senki sem köszönt, úgy mentek el mellettem a többiek, mintha ott se lennék. Úgy éreztem magam, mint aki 20 év múlva egy álomban újra a régi iskolájában jár, de ő maga láthatatlan, csak megfigyelőként van jelen. Kicsit talán olyan volt, mintha Dumbledore társaságában sétálnék egy emlékben, csak persze Dumbledore nélkül. A többi stimmel.

 Összeszorult a szívem. A múltból láttam magamat, az egész felhőtlen és gondtalan boldogságot, ami most véget ér.

Elballagtunk.

Kicsit olyan érzés, mint a szerelem. Gyakran elérzékenyülök, sokkal érzelmesebb vagyok, mint általában. Tiszta szentimentális ez az egész. Itt, a végén döbbenek rá, hogy mennyire boldog évek voltak ezek. És minden nehézség ellenére én azt hiszem, hogy szívesen lennék még egy évet gimnazista, hogy kihasználhassam azt a millió lehetőséget, amit eddig észre sem vettem, vagy azért, mert állandóan csak rohantam valahová, vagy mert lusta voltam, és azzal az indokkal, hogy ez most nekem nem fér bele, inkább kihátráltam az egészből. Azt hiszem, most már megpályáznám azt a vezércikket, megtanulnám azt a verset a szavalóverseny második fordulójára, elmennék arra a délutáni előadásra a könyvtárban, és ami a legfurcsább, még az is lehet, hogy megcsinálnám a házi feladatot.

Összességében le tudom vonni azt az egyszerű konklúziót, hogy a hosszú folyamatokat nehezen zárom le magamban, főleg, hogy ez az iskola volt az utolsó helyszín az életemben, ahol még egy kicsit gyerekszerű lehettem. Mostantól, akármekkora közhely is ez, tényleg vár rám egy „felnőtt(ebb)” élet.  De megpróbálok arra fókuszálni, hogy mennyi mindent tanultam, hogy mennyire hálás vagyok egy-egy osztálytársamnak, tanáromnak, és ezeket mélyen magamban megőrizni, és továbbvinni az életemben. Hát muszáj lett „megérnem”. Megérnem arra, hogy jól tudjam kezelni az elmúlást az életemben.

„Ezt is elviszem magammal, viszem magammal, ha lehet.”

A szerző engedélyével a KONNEKT Mentorprogram honlapról